.:1.fejezet:.

..: Mindennek a kezdete :..

[zene]

Hope Carter

Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni velem, mégis megtette. Elhitette velem, hogy szeret, és kihasznált. Minden fiú ilyen. Mindegyiknek csak egy dologra kellesz.. Ha azt megkapták, már nincs is szükség rád, egyszerűen közlik veled, hogy nem is szerettek és csak azért kellettél nekik, hogy lefeküdjenek veled. Minden fiú egyforma!! A kanapéba süppedve próbáltam valamennyire lenyugtatni magamat és elterelni gondolataimat, de nem jártam sikerrel. A történtek után már nem vágytam semmire, csak egy jó forró fürdőre, bár a megvalósítás már nem bizonyult olyan könnyűnek. Erőm elfogyott, lábaimat nehezen bírtam rávenni arra, hogy esetlegesen egy-egy lépést megtegyek a fürdő irányába. Így ültem a kanapén szipogva, miközben a tv-ből épp egy ismerős zene indult. Amint meghallottam, újra eluralkodott rajtam a sírás. Gondolataimmal a fejemben meredtem a tévére, amiből megállás nélkül hangzottak a sírásra késztető sorok : I remember when we kissed, I still feel it on my lips. Nem értem, Miley hogy bírja sírás nélkül végigénekelni ezt a számot, amit ráadásul egy szakítás miatt kellett írnia. Én nem lennék képes ilyenekre, sőt, én még a barátommal való szakítást sem viselem olyan jól, mint a dalt éneklő csodás lány. Egy kéz simított végig karomon, ami arra késztetett, hogy felnézzek tulajdonosára. Arcomra egy mosoly ült, mikor láttam bátyámat, kezében egy bögre forró itallal, amit felém nyújtott. Óvatosan elvettem tőle a csészét, majd ölembe ejtettem a kezem, úgy kezdtem kémlelni tartalmát, mintha annyira érdekes lenne. 

- Idd meg, addig csinálok neked egy forró fürdőt. Ha megittad, szólj és felviszlek - mosolygott rám, minek következtében nekem is egy apró mosoly jelent meg arcomon. 

Megfordulva indult el a lépcső felé, majd visszafordulva nézett rá a kezemben lévő bögrére, amiből még egy csepp sem fogyott. 

- Megvárom, amíg egy kicsit langyosabb lesz - motyogtam, ő pedig bólintva indult el eredeti célja felé ismét. 

Mikor bátyám eltűnt a lépcső tetején, bögrémet a számhoz emeltem, úgy kezdtem kortyolgatni a benne lévő narancsos teát. Évek óta furcsa szokásom, hogy ha bármilyen gondom van, a narancsos tea tűnik a legjobb megoldásnak.. Megnyugtat, elfeledteti velem a gondolataimat, ellazít. Bögrém egész tartalmát megittam, mire bátyám alakja újra feltűnt. Előttem állt meg, karját felém nyújtotta. Bögrémet az üveg asztalra helyeztem, majd kezemet kezébe helyezve fogadtam el segítségét. Kezemnél fogva húzott fel magához, majd szorosan magához ölelt. Mikor elváltunk egy sötét folt éktelenkedett, amit könnyeim okozhattak. Arcán mosoly húzódott, keze hátamon simított végig többször, ezzel érve el azt, hogy valamelyest lenyugodjak. Jó volt érezni, hogy mellettem áll, még akkor is, ha nagyot hibáztam. Jó volt mélyen beszívni jellegzetes illatát, amiről akár egymillió ember közül is megismerném. Térdhajlatomnál fogva emelt fel ölébe, én pedig reflexszerűen fontam nyaka köré mindkét karom. Fejemet mellkasának döntöttem, úgy figyeltem a kilátást. A lépcsőn óvatosan lépkedett fel velem az ölében, majd a fürdő ajtaja előtt megállva rúgta be a résnyire nyitott ajtót, aki most azonnal kinyitódott. Szemem azonnal megakadt a vízzel megtöltött, rózsaszirmokkal teli kádon. Bátyámra pillantottam, aki elégedett mosollyal az arcán nézett rám. Ma olyan vidám, egész nap mosolyog. Ekkor jutott eszembe, hogy én pedig miken mentem keresztül. Könnyeim újra megeredtek, és az sem segített, hogy amikor a tükörbe néztem, egy elfolyt sminkű, vörös szemű, csapzott hajú lány nézett farkasszemet velem.
- Ez nem én vagyok - suttogtam magamnak.
- Nem! Ez nem te vagy - mondta bátyám végignézve arcomon - Az én húgom nem sírna, egy olyan barom után, mint amilyen ő volt... Az én húgom egy erős lány, aki felállna és csak azért is megmutatná a világnak, mennyire erős.
- De olyan nehéz Mat... - suttogtam - Ő volt a másik felem 2 évig.. Nem tudom ilyen gyorsan túltenni magam rajta..
- Hope.. Erős lány vagy! Lehet, hogy most nem látod magad annak, de ismerlek, és tudom, hogy képes vagy arra, hogy továbblépj! Bár bevallom, elég szánalmasan festesz - nevetett fel, mire nekem is most először őszinte mosoly terült szét arcomon.
Mindig is tudta, mit kell ilyenkor mondania ahhoz, hogy valamennyire felviduljak és erőt szerezzek ahhoz, hogy az életemet ugyanonnan folytassam, ahol befejeztem. Mat hátulról fonta köré karjait, úgy néztük percekig mosolygó tükörképünket. Alaposan mértem végig az engem ölelő fiút, és rá kellett jönnöm, hogy bizony egy igen helyes fiút mondhatok bátyámnak. Nem véletlen, hogy minden lány az ő barátnője szeretne lenni. Bátyámmal a hátam mögött néztem utoljára a tükörből visszanéző 2 személyre, majd egyet hátrébb lépve fordultam bátyámmal szembe. Mellkasába fúrtam a fejem, ám ő eltolt magától. Kezeimet felemelve húzta le rólam a pólómat, én pedig azonnal magam elé emeltem a kezemet, hogy valamennyire takarjam magam.
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle, mire egy aranyos nevetés volt válasza.
- Jajj, húgi, láttalak már bugyiba meg melltartóba... - vette el kezeimet magam elől.
Mackónadrágomat egyszerűen húzta le a bokámig, én pedig lábamat felemelve bújtam ki belőle.
- Gondolom, innen már egyedül is megoldod - mosolygott rám Mat.
Éppen megfordultam a tükör felé, kezemet a mosdókagylón támasztottam meg, Mat pedig ezt kihasználva derekam köré fonta karjait. Egy apró puszit lehelt vállamra, majd a fürdőből kilépve csukta be maga mögött az ajtót. Melltartómat kikapcsoltam, bugyimat levettem, majd lábamat óvatosan nyújtottam vele a meleg vízbe. Mikor biztosra mondhattam, hogy nem csúszok el, másik lábamat is beemeltem a vízbe, majd óvatosan feküdtem be a kádba. Negyed óráig pihentem a vízben, majd óvatosan kiszálltam a vízből. Törölközőmért nyúltam, majd magam köré tekerve azt léptem át a fürdő küszöbét. A szobámba lépkedtem, az ágyra ültem, úgy néztem a nyitott szekrényajtóm. Az ágyról felkelve lépkedtem oda a szekrényemhez, amiből kiválasztottam ruháimat. Miután felöltöztem, befújtam magam a parfümömmel, körmeimet rózsaszínűre festettem. Mezítláb lépkedtem le a nappaliba, ahol szegecses szandálomat felhúzva siettem be a konyhába bátyámhoz.
- Elmegyek sétálni, nemsokára jövök - szóltam neki mosolyogva, majd arcára nyomtam egy puszit.
- Vigyázz magadra - szólt utánam.
A házból kiérve azonnal a közeli park felé siettem. Mindig megnyugtatott a park, tele gyerekekkel. Most is rengetegen voltak a parkban, legfőképp gyerekek, illetve az őket elhozó szülők, testvérek. Éppen egy 6 éves kislányt néztem, aki nem tudott lemászni az egyik parkban álló mászókáról. Azonnal felpattantam, és odasiettem hozzá. Mosolyogva bemutatkoztam neki, majd segítettem neki lemászni. Éppen az utolsó fokon volt, amikor egy kéz megszorította a csuklómat és elhúzta a lánytól, aki ennek következtében leesett a mászókáról.
- Ne érj a húgomhoz - szólt éles hangon, mire odafordultam.
Szemben találtam magam azzal a lánnyal, akinek a mostani állapotomat köszönhetem. Azzal a lánnyal, akivel Austin megcsalt.
- Szia Kendall - mondtam grimaszolva - Akkor esetleg felsegíthetnéd - néztem a földön ülő kislányra.
Kendall azonnal odapattant hozzá, felsegítette, majd hátrébb tolta, egyenesen... Austin-hoz. Idegesen néztem a barna hajú fiúra, akivel a szakításunk óta nem találkoztam. Egyet intve fordultam meg, ám Austin-nál álló lány nem hagyta, hogy elmenjek. Austin mellől ellépkedett, majd előttem megállva ölelte át derekamat. Kezemmel hátán simítottam végig, miközben szememmel végig Kendall-t figyeltem. Dühösen bámult rám, majd olyat tett, amit soha nem gondoltam volna. Egy mosoly kíséretében bújt oda Austin-hoz, majd közelebb hajolva hozzá egy csókot lehelt ajkaira. Azokra az ajkakra, amiket egykor még én csókoltam. Eközben a kislány eltávolodott tőlem, és undorodva figyelte Kendall jelenetét. Egy apró kuncogás hagyta el számat, majd lehajolva hozzá, a fülébe suttogtam.
- Átérzem a helyzeted.. Undorítóak - mondtam nevetve, majd végigsimítva a hátán egyenesedtem fel - Hogy hívnak?
- Stacy. Stacy Jefferson - mutatkozott be.
- Örülök, hogy megismertelek Stacy. Nekem most mennem kell, de remélem még találkozunk - pusziltam bele a hajába, és megöleltem.
- Én is örülök Hope. És köszönöm a segítséget!
Már éppen megfordultam, és indultam volna haza, amikor eszembe jutott valami.
- Hé, Stacy - kiáltottam, mire megfordult - Figyelj, hogy nehogy megfulladjanak.. - utaltam Austin-ra és Kendall-ra.
Válasza egy hangos nevetés volt, mire nekem is mosoly jelent meg arcomon. Nem értem, egy ilyen aranyos kislány hogy lehet egy olyan lánynak a húga, mint Kendall. Egyáltalán nem hasonlítanak.. Kendall önző, elkényeztetett lány, míg Stacy egy tündéri, kék szemű, aranyos lány. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem el a házunk bejáratáig, majd egy egyszerű mozdulattal nyitottam ki magam előtt az ajtót, majd a nappaliba lépve rúgtam le magamról a szandálomat.
- Hazajöttem - mondtam hangosabban, és lehuppantam a fotelbe.
- Ugye nem sírsz megint? - hallottam meg bátyám hangját magam mögül, mire hátrafordítottam fejemet.
- Nem, teljesen jól vagyok - kuncogtam fel, mikor levágta magát mellém.
- Anya mindjárt hazaér - nézett az órájára - Nagy bejelenteni valója van..
Egy bólintással jeleztem csupán bátyámnak azt, hogy felfogtam, közben viszont majd megölt a kíváncsiság, vajon mi olyan fontos, hogy anya a munkáját otthagyva siet haza hozzánk...